Útban az álmaim felé

Bevezető:
Szerintem nincs olyan ember ezen a világon,aki legalább egyszer életében nem tapasztalja ezt az érzést. Nem köszön,váratlanul szökik a szívünkbe,hogy észre sem vesszük és örökre ott marad. Bár tudjuk az a valaki azt sem tudja hogy létezünk,mégis álmainkban megbújva szeretettel tölti be a életünk. Sem szó nincs rá,sem sem betűkkel leírni nem tudjuk miért,de a részünké válik,örömet hozva mindennapjainkba. Bár néhányan ezért bolondnak nézhetnek minket,ezt az érzést mégsem cserélnénk fel semmire. Olyan ez mint a tavaszi zápor után feltűnő szivárvány látványa. Elbűvöl pedig tudjuk a víz és a napsugarak játszanak csak.becsapva szemünket. Egy káprázat ami meghazudtol minden józan érvünket és teljesen elvesztjük a fejünket. Ez az érzés amely kicsiny csodákat rejt el a szívünkbe és az ábrándokkal karöltve jár:Úgy hívják rajongás.






-Uram atyám!-sóhajtottam ahogy a gép emelkedni kezdett,és megszorítottam ülésem karfáját. Úgy éreztem a gyomrom most rögtön távozni készül a számon át.
-Először ül repülőgépen kisasszony?-hajolt oda hozzám a mellettem ülő idős hölgy.
-Aha.-nyögtem ki nagyot nyelve,mert akkor már a szívem is készült elhagyni halálra rémült testem.
-Vegyen mély levegőt.-biztatott.-és dőljön hátra. Gondoljon valami szépre! De eszébe ne jusson lehunyni a szemét,attól csak rosszabb lesz.
Követtem a nő tanácsát. Megtámasztottam a fejem és az emlékeimben kezdtem kutatni. Pár hónappal ezelőtti születésnapomra gondoltam,amikor már tudtam nagy változás fog az életembe bekövetkezni. Évek óta arról ábrándoztam,hogy egy Koreai tánccsapatban táncolhassak. Kamaszkorom óta imádtam Raint-t aki nem csak jól nézett ki,hanem volt valamilyen kisugárzása, ami akkor rögtön rabul ejtett. Na és ahogy táncol! Nem kis pályás az tuti.
Már akkor eldöntöttem hogy kerül,amibe kerül egyszer egy színpadon fogok vele fellépni. 
Rengeteg munka és fáradtság árán,de sikerült a célegyenesbe befutnom.
Az iskola után,a táncórákon kívül munkát vállaltam hogy a repülőjegy árát összetudjam szedni. Irtózatosan nehéz idők álltak mögöttem . de most itt vagyok...és ezen nem változtat semmi. Azután eszembe jutott a hatalmas szülinapi torta,amit anya sütött nekem és a 24 gyertya világító fénye,amik apró csillagokként  tükröződöttek vissza húgaim szeméből. Ők már tudták semmi és senki nem gátolhat meg benne,hogy otthonomat hátrahagyva,egy idegen országban próbáljak szerencsét. A sors fintora,hogy anya sokáig egy Magyarországi székhelyű Koreai társaságnál dolgozott tolmácsként és ennek köszönhetően a nyelvet is elég jól megtanultam.
Bár annak is tudatában voltam,hogy amit odahaza hagytam az legalább annyira fontos,mint az a cél ami felé ez a gép röpített. Ott volt a három húgom akiket anyukám egymaga nevelt apukám halála óta és ha nekem sikerül, őket is támogatni tudom. Aki ismert,tudta hogy vidám természetemnek köszönhetően bármit képes vagyok elviselni és az akadályokat is könnyebben veszem. Leírhatatlan érzések és a bizonytalanság uralni kezdték az egész testemet és a kétely, hogy talán rosszul döntöttem,
Eszembe jutott anya biztatása:"Sose adjam fel,bármilyen nehéz".Neki köszönhető, hogy végül is sikerült idáig eljutnom. Szöulban  a reptéren már várnak rám,hiszen anya hónapokkal ezelőtt felvette a kapcsolatot a volt munkatársával,aki családjával együtt időközben Budapestről véglegesen visszatért hazájába, Koreába.  Rájuk bízott,hogy segítsenek nekem és vigyázzanak rám helyette is.
Kicsit megnyugodva mélyet sóhajtottam  és kitekintettem a gép ablakán. Elmerengve néztem a horizontot,az ég végtelennek tűnő kékjét és ahogy a hófehér felhőpamacsokat a nap sugarai egy ecset vonással festik bíborszínnel széppé. A repülőgép hatalmas szürke szárnyain néhány vízcsepp őrült táncot lejtett és a légitársaság logója ugyan olyan magányosan üldögélt ott,mint abban a pillanatban én. Vajon mi vár rám Koreába és vajon valóra válthatom ott az álmom? Merült fel bennem sok ezernyi kérdés amire a választ még senki sem tudhatta. Ám egyben biztos voltam, ha beleszakadok is, amit elterveztem véghez fogom vinni!
Gondolatomba elmerengtem és a 15 órás repülő út már nem is tűnt annyira hosszúnak.
Amikor leszálltunk Szöulban és a repülőgép lépcsőjére kiléptem gyors imát mormogtam magamban, hogy  első repülő utamat szerencsésen túléltem, hálát adva az égieknek. A reptér ajtajában örömmel vettem észre azt a körülbelül velem  idős lányt aki egy táblát tartott a kezében:Isten hozott Szöulban Gina!
A házigazdáim lánya volt ő,akivel interneten és telefonon is tartottuk a kapcsolatot,miután hazaköltöztek. Hirtelen elkezdett felém rohanni,hatalmas vigyorral az arcán kiabálta:
-De jó hogy itt vagy! Végre hogy újra találkozunk!-köszöntött magyarul. Átöleltem és hatalmas puszit nyomtam rég nem látott barátnőm arcára.

3 hónappal később~

Sikerült munkát találnom,vendéglátóim pedig úgy kezeltek mintha mindig is a családhoz tartoztam volna. Ugyanabban az étteremben dolgoztam ahol a barátnőm Ha-Neul. Imádtam az itt élő embereket. Annyira mások mint mi Magyarok. Kicsit szégyenlősek,kicsit gátlásosak,de ha egy kicsit közel engednek magukhoz,azonnal rabul ejtik az ember szívét. Az étterem tulajdonosa,elejétől fogva támogatott és segített engem. Idős,kedves úriember. Igazi nagypapa,ezért mindenki így hívta.Bár a nyelv egy kicsit nehéznek tűnt és néha meg-meg mosolyogtatok egy-egy vendégek a kiejtésemmel mégis türelmesek voltak hozzám. Tudtam hogy nem lesz egyszerű,de a csalódottságom egyedüli oka,hogy Rainék lemondták a válogatást és egy jóval későbbi időpontra tették azt.Vártam az alkalmat,de úgy látszik nem akar eljönni.
 Pár nappal ezelőtt azonban örömmel értesültünk Ha-Neullal együtt,hogy egy másik tánccsapat válogatást rendez. Mivel nem akartam tovább várni,ide is jelentkeztem barátnőmmel együtt,hiszen ő neki is a tánc volt az élete. Sok mindent nem tudtam az énekesről aki mellé a táncosokat keresték,csak annyit hogy nagyon népszerű Ázsiában és Kim Hyun Joongnak hívják. Hirtelen az órámra pillantottam és felkiáltottam:
-Nagyapa! Nekem mennem kell! Úristen! El fogok késni!-és úgy ahogy voltam munkaruhában, felkaptam a táskám és rohantam hogy fogjak egy taxit. Már útközben csörgött a telefonom. Ha-Neul hívott,hogy ő már útban van dolgozni,és nemsokára az étterembe ér..Ő már túl van a bemutatón, és úgy érezte jól sikerült.
-Sok szerencsét!-mondta a telefonba.-Ügyes légy!

A szívem hevesen zakatolt amikor megérkeztem a válogatás helyszínére. Kifizettem a taxist,kikaptam a hatalmas sporttáskámat,amiben a váltóruháim voltak és lélekszakadva rohantam az épületbe,ahol a portásba ütköztem.
-A válogatásra jött kisasszony?-kérdezte az idős úr.
-Oda.De késésben vagyok.Merre kell mennem?Kérem segítsen!-kapkodtam a levegő után
-Siessen még nem késett el. Második emelet balra a 26-os ajtó.Liftel gyorsabb!-szólt még utánam.
A folyosó üres volt amikor felértem,de amikor az órámra pillantottam,láttam van még 10 percem,ennyi idő elég lesz arra ,hogy elkészüljek. Egyszerre voltam izgatott,fáradt,éhes és szomjas. A magassarkú cipő teljesen feltörte a lábam,ezért egy percre lerogytam az egyik ott lévő székre. Mély levegőt vettem ,felpattantam,és szinte egyszerre kezdtem el a következő dolgokat csinálni:Előkotortam a táskámból a ruháimat,a szendvicsemet,az innivalómat és lóhalálában próbáltam átöltözni. A szendvicsembe egy hatalmasat haraptam,a csíkos blúzomra,közben ráhúztam  a kapucnis felsőt,hogy jól eltakarja,majd egyik lábammal lelöktem a  másikról cipőimet,a bal lábamról húztam a harisnyát a jobb lábamon állva,tartva meg testem súlyát. Igyekezetemben nem is vettem észre a fiatal férfit,aki elejétől fogva,nézte akrobatákat megszégyenítő mutatványomat.
-A válogatásra jöttél?-kérdezte miután rájött,hogy észrevettem.
-Ja.-jött a rövid válasz,mert a szám még mindig tele volt az étellel. Szemem sarkából láttam,leül és igazán jól szórakozik az ügyetlenségemen. De ebben a pillanatban ez abszolút nem érdekelt,hiszen szorított az idő. Miután kihámoztam magam a nejlon harisnyámból,még mindig a fogam között tartva a szendvicset,bal kezemmel húztam bal lábamra a sportcipőt,miközben a jobb kezemmel a táskámba kutattam egy átkozott ragtapasz után. Fellélegeztem miután megtaláltam,a félig megevett szendvicset kivettem a számból és letettem a szalvétára. A férfi még mindig engem nézett,egy szót nem szólt,ami egyre jobban dühített engem.Akaratlanul is odavágtam neki:
-Örülök,hogy jól szórakozol! Igazán segíthetnél!-és a kezébe nyomtam a ragtapaszt.-Segíts levenni róla a védőfóliát nekem nem fog sikerül,tegnap vágtam le a körmömet.-aztán magamban morogtam tovább.-Esküszöm a férfiak azért találták ki a magassarkú cipőt,hogy minket nőket kínozzanak. Legszívesebben a fejükre húznám... Hogy a fenébe törte fel ennyire a lábam? És miért fáj ennyire?
Egész végig Koreaiul beszéltem,szinte már  észre sem vettem ,ösztönösen,mert tudtam a körülöttem lévők csak így értenek meg és figyelnek rám.Így ez az idegen is megérhette furcsának tűnhető szorult helyzetemet. Miután odanyújtotta a ragtapaszt fölragasztottam a fájó lábamra és a másik cipőmbe is belebújtam. Már csak a nadrág volt hátra, amibe így cipőn keresztül ,aprókat szökdécselve próbáltam meg belepréselni magam,ami nem volt egyszerű.mert a szoknyám is rajtam volt.
-Készen vagyok.-szusszantam fel és lehuppantam vissza a székre. Újra elkezdtem enni és most már szemügyre tudtam venni az előadásomat csendben végig szemlélő férfit. Széles vállai,kidolgozott feszes izmai körvonalai rajzolódtak ki fekete pólóján át. Puha,érzéki kezeit az erek vágányként szőtték át. Arca napbarnított,lágy szinte nőies vonásokkal,hibátlan báját csak egy régi bizonyára gyerekkorában szerzett heg törte meg. Sötét szemöldöke apró kezekként ölelték félig át mandula vágású sötét barna szemeit. Fekete rövidre vágott haja kissé kusza szálai egyáltalán nem takarták kisfiús füleit. Ráadásul látszott rajta nagyon adott a külsőségekre,mert minden ruhadarabja jó minőségű és márkás. Fogalmam sem volt róla,hogy ki lehet ő,de nagyon megnyerőnek találtam arról nem is beszélve hogy eszméletlenül jóképű is volt egyben.
-Ide vársz te is?-kérdeztem érdeklődően.
-Valahogy úgy..-válaszolt röviden.
-Hát..nem vagy valami bőbeszédű. Na mindegy!-húztam meg a vállamat rosszallásom jeléül és közben már a következő szendvicsemet majszoltam befelé.-egyáltalán azt sem tudom mi a fenét is keresek itt.
-Ezt most hogy érted?-kérdezett vissza komolyan..
-Nem is ebben a csapatban szerettem volna táncolni,nem ezért utaztam több mint 9000 kilométert  hanem,hogy a kedvencemmel Rainnel táncolhassak együtt. És tessék! Most meg itt vagyok !Azt sem tudom ki a fene ez a Hyun Joong. Igaz a barátnőm a múlthéten végignézetett velem egy sorozatot,hogy valamennyi sejtésem legyen róla ki ő,de nem igazán ragadott meg. Valami fiúk a virággal vagy valami hasonló,idétlen nyálas történet. Olyan eseményekkel amivel a valóságban  meg se történhetnek. Egy gazdag fiú beleszeret egy szegény lányba,aki még ráadásul csúnya is,...röhögnöm kell. Ez úgy hülyeség ahogy van. Na és az Ji Hoo nevű angyali képű srác  annyira szánalomra méltó volt hogy fájt. Hánynom kell az ekkora túlzásoktól,még hogy lelki társ, ekkora baromságot. A helyébe vettem volna magamnak egy puskát és az önsajnálatomban fejbe lőttem volna magamat. De ami a legdurvább volt az egészben,az,hogy fiú szereplőkön több smink volt mint egy kiöregedett balerinán. Bár az egyik fiú,a szobrász igazán  helyes volt a történetben, ezért mégiscsak végignéztem.De ne érts félre!Nem a szereplőkkel vagy a történettel van a bajom,csak egyszerűen nem hiszek a mindent elsöprő hatalmas érzelmekben. Gyerekeknek való mese,és ostoba felnőttek valósnak hitt képzelgése.
Ebben a pillanatban ismét az órámra pillantottam.-Mi a fene történt,hogy nem hívnak?
Majd észrevettem hogy a cipőfűzőmet nem kötöttem be. Felálltam föltettem a székre a lábam,hogy bekössem. A férfi szinte le sem vette rólam a szemét. Rosszallóan csóválta a fejét. Teljesen idiótának nézhetett.
-Ahogy elnézlek teljesen felkészületlenül jöttél ide,nem sok az esélyt adok neked,hogy bekerülj,de legalább most már tudom,csalódott sem leszel igazán ha nem sikerült.
-Ne érts félre. Csak a munkahelyemről rohantam ide.-magyarázkodtam,tőlem szokatlan módon.- és bár étteremben dolgozom egész nap nem ettem semmit. Átöltözni sem volt időm,ezért viselkedtem ilyen szokatlan idétlen módon. Imádok táncolni,ez az életem mióta az eszemet tudom mindig is csak táncolni akartam. Ez is egy lehetőség amit nem szabad elszalasztanom. A csalódottságon,ha nem kerülök be,hatalmas lesz,mert azt jelenti nem vagyok még elég jó. Ráadásul odahaza négy ember is bízik abban hogy sikerül bekerülnöm.-mondtam szomorúan és közben sikerült bekötnöm a cipőfűzőmet.
-Te nem vagy Koreai igaz?-jött az újabb kérdés. Egész közel hajoltam hozzá mélyen belenéztem a szemébe,rátámaszkodtam a szék támlájára és a bal kezemmel megveregettem a vállát:
-Öregem!Hogy te mekkora egy Zseni vagy!-vigyorogtam és ekkor hasított belém a tudat, ilyen jóképű hapsit én még életemben nem láttam.-Te aztán tökéletesen össze vagy rakva! Gondolom ezt te is tudod.-Ekkor meghallottam a nevem a hangosbemondóba és elindultam befelé. De azért még búcsúzóul pimaszul odaszóltam neki:
-Ne én megyek mielőtt még mielőtt beléd szeretnék!-rákacsintottam és a kezemet az ég felé emeltem.-Szurkolj nekem!
Ahogy beléptem a terembe szörnyű érzésem támadt,ezt a egyént valahol már láttam ezelőtt. A teremben egy hosszú asztal mögött három férfi és egy középkorú nő ült. Látva zihált külsőmet hellyel kínáltak és én leültem velük szembe. Az asztalon lévő papírjaikban böngésztek. Úgy tűnt valakire még várnak. Én a lábamat keresztbe rakva bámészkodtam kifelé az ablakon.Türelmetlenségem jeléül ujjaimmal kopogtattam a térdeimet. Kis idő elteltével nem bírtam megállni ne kérdezzek rá:
-Várunk még valakit?
-Igen.-válaszolt a nő.-De addig is mondana magáról egy pár dolgot? Gondolom,tudomása van róla milyen csinos és szokatlan jelenség is egyben országunkban.
- Az lehet,én viszont nem a külsőmmel akarom felhívni magamra a figyelmet.-válaszoltam zavaromba.-Mégis mire kíváncsiak? Mindent leírtam az önéletrajzomba.
-Mennyire érzi magát kitartónak?-kérdezte az a férfi aki az asztal legszélénél ült.
-Abszolút nem vagyok magabiztos,de amit a fejembe veszek azt általában elérem. Ha ezt kitartásnak nevezik akkor az vagyok.
-Miért éppen Koreában jött hogy bizonyítson?-kérdezett ismét a nő.
-Mindenki ezt kérdezi tőlem,mert mindenki azt hiszi a táncról van szó akkor a legtökéletesebb hely a Broodway. De én soha nem vágytam Amerikába,animén és mangán nőttem fel és mióta az eszemet tudom Koreába vagy Japánba akartam a színpadon szerepelni.-alig fejeztem be a mondatot,az ajtó újra kinyílt és a nő már a bejövő alakra figyelt.
-Áh Hyun Joong! Végre! Ez a kis hölgy már elég türelmetlenül várta hogy előadja hogy mit tud.
A férfi belépett,és abban a pillanatban szinte elindult velem a padló. A tigrisből hirtelen riadt nyuszi,a magabiztosságomat teljes kétségbeesés váltotta. A lábaim remegni kezdtek és lassan felfogta az agyam az ugyan az a férfi akivel az imént a folyosón "kellemesen" elbeszélgettem.
-Mekkora egy ökör vagyok.-morogtam a fogaim között. Hyun Joong leült a helyére majd rám nézett és egész komolyan szólt hozzám:
-Akkor lássuk vagy-e akkora jó táncos, mint amekkora pimasz.-teljesen tisztában voltam miről beszél amíg a többieknek fogalmuk sem volt róla. Erőt vettem magamon,felálltam "Jöjjön aminek jönnie kell". Odanyújtottam a Cd-t amit magammal hoztam azzal a zenével amire a koreográfiát tanultam. Amikor meghallottam a zenét,mint általában most is megfeledkeztem a külvilágról,táncolni kezdtem szívvel-lélekkel.

Az előadásom végén fürkésztem az arcokat,de azok semmit nem árultak el. Fogalmam sem volt róla vajon tetszem-e nekik vagy sem. De ami a legjobban zavart Hyun Joong közönyössége,hiszen amíg én táncoltam szinte alig figyelt rám. Éreztem hogy a folyosón történtekkel teljesen elvágtam magam. Aztán mégiscsak fellélegezhettem mert a nő a következőket közölte:
-Egész jó amit csinálsz,de azért még van min javítanod.-a többiek bólogattak.
-Párnap múlva értesítjük Gina.-meghajoltam  ahogy náluk szokás. Fel vettem a sporttáskámat és kifele indultam.
-Nem felejtettél el valamit?-szólt utánam Hyun Joong. Hátra néztem,kezében a Cd-m volt amit épp felém nyújtott.-Ezt ne hagyd itt. Ja és még valami. Melyik arcod az igazi? Amit a folyosón láttam vagy amit itt?
Kissé beleharaptam a szám szélébe úgy válaszoltam:
-Mind a kettő én vagyok.-néztem szomorúan rá ,majd sietősen távoztam.
Igyekeztem a liftbe,hogy minél hamarabb eltűnjek innen. Beszálltam és nekitámaszkodtam a lift oldalának és aprócska ütésekkel vertem a fejem:
-Én idióta,szerencsétlen,hülye barom!-mivel a lift ajtói még nem záródtak be ezért sikerült ezt a produkciómat is látni a válogatásról kijött tagoknak.Így utoljára még láthattam Hyun Joong szúrós pillantását .


A többiek az étteremben már türelmetlenül vártak. A konyhában pontosan előadtam mi is történt velem amitől a többiek szinte röhögőgörcsöt kaptak. A szakácsunk annyira nevetett hogy már a könnyei potyogtak.
-Nem is te lettél volna.-szipogott.-Ha bele gondolok mekkora előadásról maradtam le.
-Én azért nem vagyok büszke arra amit műveltem. Teljesen idiótát csináltam magamból. Ha ezek után bejutok ígérem nektek egy napig a pizsamanadrágomba fogok felszolgálni.
-Szavadon fogunk.-válaszolták a többiek de azután mindenki ment a dolgára.

Már egy hét is eltelt  és a kétely egyre erősebb volt bennem. Csak arra tudtam gondolni ismét kudarcot vallottam.Ha.Neul optimizmusa tartotta bennem a lelket. Azt mondogatta olyan nincs hogy egyiküknek se sikerüljön.
A 8. napon azonban megtört a jég. Ha-Neul édesanyja lélekszakadva rohant be a szobánkba:
-Azonnal gyertek a telefonhoz!Az ügynökség az!
Barátnőm dermedt arcát néztem ahogy a telefont tartotta. Aztán lassan,óvatosan visszatette a telefonkagylót a helyére,azt éreztetve velem, baj van. Rám nézett komoly arccal aztán idétlen vigyorral sikította:
-Minden a kettőnket beválogattak! Gina feltudod ezt fogni? Bent vagyunk!